16.rész

"Az ingerültség önmagában még nem bűn, felelős vagyok azonban azért, hogy miként reagálok a dühömre."

Erőteljesen rontok be a szobába, ahol a bandával találkoztunk, de az teljesen üres. Már minden eltűnt onnan. A székek, amin mi ültünk, a néhány asztal, de még a fotózáshoz elkészített feliratos háttér is. Egyedül egy használt papírzsepit látok a földön heverni. Az elkeseredés fokozatosan fogott el, ahogy kifelé sétáltam a folyosón. Hogy menjek haza? Nincs kocsi kulcsom, nincs lakás kulcsom, nincsenek irataim! Valaki elcsórta a nyamvadt táskámat. Ahogy végig csoszogok a hosszú folyosón, a szememmel keresek egy takarítót vagy valakit, bárki aki úgy néz ki, hogy abban a szobában megfordulhatott. Ki gondolná, hogy épp ilyenkor üres az egész baszott stadion!? Most már nem vagyok kétségbeesve. Már dühös vagyok! Kivágom magam előtt az üveg ajtót és robogok vissza a lányokhoz. Fogalmam sincs hogyan jutunk haza, de ez a koncert számomra rémálom! Tökéletesen úgy érzem, hogy nem kellett volna eljönnöm ... A düh annyira elvakít, hogy út közben majdnem felborítok valakit.
- Bocs! - morgom oda és megyek is tovább, ugyan akkora lendülettel.
- Amy! Amy várj! - megállok a nevem hallatára. Megfordulok és Lou vigyorog rám - Hé kislány, mi ez a nagy durrogás?
- Ahhh, bocs Lou! Nem akartalak beborítani, de elég feszült vagyok! - túrok a hajamba idegesen.
- Mi a gond, kislány?
- Elhagytam a rohadt táskámat! - fortyog bennem a düh.
- Óh ... Azt hiszem ezen könnyen segíthetek! - vigyorog rám szélesen - Hol hagytad a húgaid?
- Ők ... A kocsinál várnak. - válaszolom összezavarodva - Hogy érted, hogy segíthetsz? Lou abban a táskában benne volt az egész életem! - bosszant, hogy Lou csak vigyorog és kiadja parancsba, hozzam ide a lányokat és várjam meg őt, mindjárt jön. 
- Nálad van? - kiabálok utána de csak nevet és megy tovább. Úgy teszek, ahogy kérte. Elmegyek a lányokért és visszamegyünk oda, ahol Louval beszéltem percekkel ezelőtt. Nem sokára újra felbukkan, de nincs egyedül. 
- Lou ne játszadozz velem kérlek! Ha nálad van a nyamvadt táskám, csak add ide, hogy végre hazamehessünk.
- Khm! - köhint oda Louis - Ha szeretnéd a táskádat, velünk kell jönnöd!
- Tessék? Miért nem tudtátok csak egyszerűen idehozni? - teljesen kiakadok és már nem is próbálom elrejteni a bosszúságom.
- Amy! - suttogva pirít rám Lucy. - Gyerünk! - noszogat. Hát persze! Ők bizonyára élvezik, hogy még egy kis időt hírességgel lehetnek. Egy hatalmasat sóhajtok, aztán Louisra és Loura nézek.
- Mutassátok az utat! - morgom és ők vigyorognak, aztán elindulnak és mi követjük őket.
***
- Ez a turné buszotok? - hüledezik mellettem Tess.
- Ez annyira király! - vinnyogja Lucy.
- Üljetek le! Kértek valamit? - sétál a konyha részbe Zayn. A lányok persze lelkesen leadják a rendelést, egy-egy kólát kérnek az újdonsült pincérünktől.
- Igen! Mondjuk a táskámat! Nálatok van? 
- Jajj Amy, ne morgolódj annyit! - simogatja meg az arcom Lou, mire a méreg lángja csak még jobban fellobban bennem.
- Istenem, ti be vagytok szívva, vagy mi a franc? - lecsapom magam az U alakú kanapéra és azt hiszem, most olyan fejem lehet, mint amikor Lucy 4 évesen nem kapott karácsonyra póni lovat. Az események csak zajlanak körülöttem. Mindenki nyüzsög, körül ugrálják a kislányokat, míg velem senki nem foglalkozik, és azt hiszem senki nem ért meg! Már félúton kellene hazafelé lennünk, helyette egy buszon üldögélünk és fogalmam sincs, hogy miért. Bár, a lányok csak úgy ragyognak, aminek csak örülni tudok. Erőt veszek magamon és kicsit megnyugtatom magam. Azzal, hogy mérgelődök, egyáltalán nem jutunk előrébb. Továbbra sem nagyon szól hozzám senki, talán még mindig azt hiszik, hogy leordítom a hajat a fejükről. Aztán felbukkan Harry valami tükrös ajtó mögül. Ekkor jövök rá, hogy ő eddig itt sem volt.
- Óh - torpan meg amikor rám néz - Sziasztok! - köszön a lányoknak és nekem - Őőőő ... Lou? - néz sokat mondón a szőke hajú nőre, aztán karon ragadja. Érdekes, hogy Harry jelenléte mekkora sivár csendet teremtett. A srác és Lou újra eltűnnek a tükör borítású ajtó mögött, de a zaj nem éled újra. Mindenki engem figyel.
- Mi van? - nyüszítem. Nem bírom, ha a figyelem középpontjában vagyok.
- Mit keres itt? - hallatszik halkan, szinte suttogva Harry hangja.
- A táskáját keresi! - válaszol lazán Lou.
- Szólhattál volna mielőtt ide hozod, bassza meg! Lou, mért csinálod ezt velem?
- Elnézést, szépfiú, hogy nem csörögtem rád előtte, hogy ide hozom! 
- Basszus Lou! Segíts összepakolni!
- Oldd meg magad, Harry! 
Épp eleget füleltünk, nekem már roppant kínos volt, hogy Harry nem akar itt látni. Niall jött a konyhából, egy tál csipsszel és amikor a falnak dőlt, valami történt. a tükrös ajtó elkezdett kinyílni.
- Ha nem csórod el a táskáját, hogy az édes-virágos parfümjével szipózz, akkor nem lennél szarban! - hallottuk már tisztán Lou hangját, utána már láthatóvá is váltak, a tükörfal eltűnt. Az állam a padlót verte, amikor rájöttem mi folyik itt.

15.rész

A hosszas beszélgetés egészen a koncert végéig kitart. Lou segítségével könnyebben eltalálok majd a 'VIP szobáig'. Örülök, hogy velem maradtak és nem egyedül kellett végig üljek még egy óra hosszát.
- Köszönöm, hogy nem hagytatok magamra! - ölelem meg mosolyogva őket.
- Ez csak természetes! Figyelj ... Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de ha számot cserélnénk talán ütközhetünk máskor, benne vagy? - ajánlja fel Lou és én eléggé meglepődök.
- Hát, részemről oké. De nincs sok barátom ... Jobban mondva nincsenek barátaim és talán ez miattam van. Szóval készüljetek a legrosszabbra! - nevetek mire ők is felnevetnek. Gyorsan megadom a számom és Lou is lediktálja az övét. Még egy ölelés és már megyek is az ajtóhoz, ahol a tömeg tör kifelé. Sikerül elkapnom a két hozzám tartozó emberkét így bevágódok melléjük és mutatom az utat nekik. Remélem, hogy jól emlékszem arra amit Lou magyarázott, mert itt minden ajtó egyforma és néhányra még csak rá sincs írva, hogy mit rejt. De szerencsénkre nem csak mi vagyunk, így könnyebben megy. Megtaláljuk a szobát és helyet foglalunk az első sorban. Elég bensőséges lesz egy pillanat alatt a légtér. Kevesen vagyunk és ez teszi olyan ... családiassá, azt hiszem. Mindenki izgatott, a lányok már elállították a vérkeringést a kezeimben. Eljött a pillanat, a teremben mindenki visszafolytja a lélegzetét, amikor bevonul az öt énekes, a sor végén egy testes pasassal. Felsorakoznak elénk és mi felállunk, hogy így üdvözöljük őket! 
- Mindenkit üdvözlünk! Örülünk, hogy itt vagytok! - kezd bele Liam a mondókába, de azt Louis folytatja.
- Talán kezdhetnénk azzal, hogy felsorakoztok és mindenkinek köszönhetnénk !? - mosolyog kedvesen - Nem mindig szoktunk ilyet, de most nem vagytok túl sokan! - teszi hozzá, de ekkor már a lányok sorba verődnek.Mindenki a kezében tartja a kis ajándékát amit készített, vagy vett a bandának. Én csak visszaülök a székemre és úgy döntök megvárom, hogy ez a kör lemenjen. Végül is én a kísérő vagyok jelenleg. Addig előveszem a telefonomat és megírom anyának, hogy minden rendben és hogy hamarosan indulunk haza. Nem kell mindent tudnia, így nem hiszem, hogy elmondom majd azt, hogy nekem kicsit rövidebb volt a koncert. Szerintem kihullana a haja, vagy megállna a szíve miközben mesélem. Felpillantok a telefonom mögül, hogy leellenőrizzem hol tart már a sor. De mielőtt teljesen felemelném a fejem, egy pasast látok magam előtt. Riadtan emelem feljebb a fejem, hogy láthassam az arcát.
- Ennyire unalmasak vagyunk? - mosolyog és megvillannak az arcán olyan cuki kisfiús gödröcskék. Wow ... ez elég jó lehet a csajozásnál. 
- Elnézést, de nem igazán értelek! - mondom miközben a telefont a táskámba teszem. De még mindig az arcát bámulom. Miért bámulom ennyire? Ez elég kínos. Egy pillanatra elszakítom tőle a tekintetem, hogy megnézzem a lányokat, de ők nagyon is remekül vannak, épp fotót csinálnak néhány fiúval.
- Kijöttél a koncert közben ... Most meg telefonozol. Ebből gondolom, hogy untatunk téged! - magyarázza és így újra rá figyelek.
- Nem, én ... Nem azért jöttem ki! Félre érted! - mentegetőzök. Nem szeretném, hogy ilyet gondoljon.
- Akkor? - emeli meg az egyik szemöldökét és csak ekkor veszem észre azokat az erdő zöld szemeket. Ez még jobban magával ragad, mint a cuki kisfiús arc.
- Én ... Nem voltam túl jól és ... Levegőre volt szükségem! - dadogom. Sikerül zavarba hoznia azzal, hogy mellém ül és folyamatosan engem figyel.
- Harry, készíthetünk képet veled? - lép oda hozzá két lány, én pedig fellélegzek, ahogy a srác beleegyez és feláll hozzájuk. Alaposan megnézem magamnak. Nagyon magas, vékony, de mégis izmos teste van. De mi ez az idétlen csizma szerű izé a lábán? Ó anyám, oda már nem látott a tükörből? 
- Elnézést! Szóval, azt mondod nem voltál jól. De már jobban érzed magad? - visszacsüccsen mellém, mint ha csak régi barátok lennénk. Mi ez az egész?
- Igen, köszönöm! Jobban vagyok! - próbálom kerülni a fürkésző pillantását. Amikor a szemembe néz, olyan érzésem támad, hogy a vesémig lát, és ez kellemetlenül érint. Megint a lányokra pillantok, de ők továbbra is élvezik ezt az egészet.
- Harry vagyok! Harry Styles! - nyújt kezet felém. 
- Amy! - motyogom és megfogom a kezét. Hosszú ujjaival átéri a kezem. Az ő keze meleg, puha, de van rajta néhány gyűrű. Azok hidegek. Kissé meg is borzongok aztán elhúzom a kezem és igyekszem kedvesen rámosolyogni. 
- Láttam, hogy beszélgettél Tommal és Louval. 
- Odajöttek hozzám, hogy ne üljek ott egyedül. Nagyon rendesek, kedvelem őket! - mosolygok ahogy rájuk gondolok.
- Harry! Gyere, csinálunk egy csoport képet is! - szólnak oda a srácnak, ő pedig sóhajt egyet.
- Máris megyek, Niall! - int a fiúnak aztán újra felém fordul - Örülök, hogy beszélgettünk, Amy! - mosolyog úgy ... Olyan gödröcskésen és én teljesen elvesztem a fejem. Mint egy idióta úgy vigyorgok vissza rá, bágyadtan, elvarázsolva.
- Én is örülök, Harry! - mire észhez térek, már ott sincs. Vakuk villannak és mikor minden kép elkészül, a kis tömeg visszaül a székeikbe. Ez után kérdésekkel bombázhatják a fiúkat, ők pedig türelmesen válaszolgatnak. Látszik, hogy fáradtak, de azért tetszik nekik. Valószínűleg élvezik a híresség minden percét. Ki ne tenné? Amikor véget ér ez az egész, szedem a lányokat és terelem kifelé. Hát persze, hogy mi vagyunk az utolsók, akik kimennek. 
- Lányok ... Várjatok! Bent hagytam a táskámat! Maradjatok itt! - a kocsitól kell visszakocognom a szobába, ahol voltunk. Nagyon remélem, hogy nem nyúlták le, mert benne van a kocsi kulcsom és nagyjából a fél életem abban a táskában.

14.rész

~ Meglepetés rész ... Pénteken jön a következő :) ~

"A beszélgetés hozzátartozik a barátsághoz. A beszélgetésben megérintjük a másik titkát. Így kerülünk egymáshoz közelebb. Mérlegelés nélkül mondhatunk el mindent. Ám a barátsághoz a hallgatás is hozzátartozik."

-          Hát itt vagytok! – odajön hozzánk és azonnal megértem, hogy ő Lux anyja lehet. A kislány egyből rámosolyog, és azt akarja, hogy vegye őt a karjába. A nő meg is teszi.

-          Bemutatom neked a gyermekem anyját! – vigyorog Tom. Elégedettnek látom. – Lou Teasdale.

-           Hello! Amy Long! – kezet nyújt felém én pedig kezet rázok vele.

-          Gond van? – kíváncsiskodik Lou.

-          Ó nem! Csak egy kicsit … Ki kellett jönnöm!

-          Babái lesznek. Nekik nem tetszett annyira a koncert! – szól közbe Tom. Látom Lou-n, hogy megérti a helyzetet.

-          Milyen idősek?

-         Három hónap körül járunk! – simogatom meg a pocakom.

-          Akkor gondolom a pároddal elég nagy az öröm otthon! Egyszerre két gyerek is lesz! Akartok még majd? Bár megértem, ha nem! – csak úgy dőlnek a szavak ebből a nőből.

-          Bébi, ne! – suttogja halkan Tom és az arcával jelzi neki, hogy ez elég szar téma.

-          Mi a baj? – kérdezi, mire szomorkásan elmosolyodok.

-          Az öröm csak nálam nagy, azt hiszem! – motyogom és babrálok az ölemben az ujjaimmal, miközben nézem azokat. – Épp egy válás közepén vagyunk.

-          Szent tehén! Mekkora kretén az, aki elhagyja a terhes feleségét? – szakad ki háborogva Louból. Csak vállat rántok és próbálom visszafogni a gyülekező könnyeimet. Bár ez sosem ment nekem jól, szóval most sem vártam mást. Néhány pillanat telhetett el, az arcom már eléggé könnyáztatta. Lou átadja a kislányt Tomnak, elém térdel és átölel. Meglep ez a hirtelen cselekedete. Olyan önzetlen. Gondolkodás nélkül visszaölelem. A vállára hajtom a fejem és halkan szipogok.

-          Gyerünk kislány! Add csak ki! Nem gond, sírj csak! – simogatja a hátamat. Olyan nagy megkönnyebbülés ez nekem. Ha jobban belegondolok, tök logikátlan az egész. Itt ülök egy koncerten, amin talán semmi keresnivalóm nincs. Egy ismeretlen családdal ülök, akiket kb 10 perce, ha ismerek. Ez még nem is nevezhető ismeretségnek. Egy idegen nő vállán sírom ki magam. De mégis annyira jól esik! Az ölelésünket és a zokogásomat az ajtó nyílása zavarja meg a folyosó végénél. Lou ölelése ellazul, aztán el is enged.

-          Basszus! Bocsi, mennem kell! Nem sokára jövök! – elrohan a hang irányába. Odapillantok és látom, hogy az öt fiú siet egy másik ajtó felé, Lou pedig utánuk, vagy inkább őket megelőzve próbál hamarabb bejutni oda. Gyorsabban próbálom letörölni a könnyeimet, elég kínos már így is, hogy elbőgtem magam.

-          Hally bácsi! – gügyögi a gyerek és próbál kitörni az apja kezéből, de nem sikerül.

-          Harry gyere! Nincs sok időnk! – jön egy másik hang a távolból. Odapillantok és látom, hogy a göndör hajú srác áll és meredten bámul felénk. Egy barna hajú … Hogy is hívják? Azt hiszem ő Louis. Odalép hozzá és finoman megérinti a vállát.

-          Harry, gyere! Át kell öltözz! – a göndör megrázza a fejét, mint ha csak visszatérne a jelenbe, bárhol is volt eddig és eltűnnek az ajtó mögött, ahol a többiek is.

-          Jobban vagy? – kérdezi kedvesen Tom.

-          Igen! Bocsánat, én csak …

-          Ne mentegetőzz! Bizonyára nehéz szakaszod van … De minden oké lesz! Nyugi! – hogy mondhatja nekem, hogy minden oké lesz? Nyugodjak meg … Igen, mondani könnyű, és értékelem, hogy próbálkozik. De azt hiszem ez még kevés. Nem is ismer, és bár én sem, gondolom, hogy sejtelme nincs róla, milyen lehet, mikor a házastársad az arcodba vágja, hogy hónapok óta megcsal téged.

Alapvetően Tom remek pasas, nagyon jó apa, és ahogy látom, fülig szerelmes Louba. Ennek így is kell lennie. Nem úgy, mint az én mesémnek. Az enyém nem tündérmese. Sokat beszélgetünk, időközben Lou is újra csatlakozik hozzánk és ők felváltva foglalkoznak a kis Lux-szal. Hihetetlenül édes ez a kislány! Lou még tippeket is adott nekem, afféle női praktikákat a terhességről és az utánra is. Próbálnak faggatni, hogy ki a lovagias férj, aki elhagy, de nem akarom elmondani.

13.rész

Mintha egy tollpihe lennék, annyira könnyedén tették. Egy pillanatra talán el is ámulok ezen. Aztán az a férfi, akinek először szóltam, továbbra is fogja a karom. Ekkor már rengeteg szempár volt rajtam. Még a színpadról is figyeltek. 
Zavarban voltam, talán azt hiszik, valami rosszat tettem és most kivezetnek. De nem tudtam ezzel törődni. A férfi megindult velem kifelé. Egészen a folyosóig kísért.

-          - Jól érzi magát? – kérdezi miután becsukja a hatalmas ajtókat maga mögött, így kissé halkabb lett az egész tér körülöttünk.

-          Igen! Köszönöm, hogy kimentett! – mosolygok rá kedvesen, amit ő viszonoz. – Azt hiszem mégsem volt jó ötlet eljönnöm! De a húgaim nagyon szerették volna! – mentegetőzök zavartan. Ő odahúz nekem egy széket és segít leülni. Nagyon gyengéden bánik velem. Fura ez egy ilyen hatalmas fickótól. A karja legalább olyan, mint a két combom egybevéve. – Köszönöm! – suttogom.

-          Ez csak természetes, Hölgyem! Itt maradhat a koncert végéig.

-           Rendben!

-          Nekem most vissza kell mennem!

-          Persze! Természetesen, menjen csak!

-          Kérem, csak … Ne mozduljon innen, oké? – mondja még mielőtt bemenne újra a zajba. Látom, hogy elég ideges az ittlétem miatt. Talán nem is szabadna, hogy itt hagyjon felügyelet nélkül?

-          Nem nagyon van kedvem mozogni! – vicceltem el a dolgot. Tényleg még kissé fájt a hasam, de már cseppet sem volt olyan kellemetlen, mint korábban. A pasi bólint egyet, majd eltűnik a hatalmas ajtó mögött. 

Remek! Mi a frászt fogok itt csinálni egyedül? Remélem, a lányokkal minden rendben van! Gyerekhang? Képzelődök? Oldalra fordítom a fejem, kiszakadva a gondolataimból és megpillantok egy férfit, egy kislány után rohan nevetve. A kislány is hangosan kacarászik. Feltételezem, hogy az apja lehet. Hmm … Az én gyerekeimet ki fogja kergetni? Mert, hogy az apjuk nem, az biztos! A kislány megáll előttem és a mosolya eltűnik. Ennyire rémisztő lennék? Nem  tudom megállni, elmosolyodok mire ő is.

-          Szia kis hölgy! – mondom nevetve és integetek neki.

-          Szia! – feleli kurtán, kissé pöszén. Feltételezem, hogy még nem lehet sok szava … Bár, hogy őszinte legyek semmit nem tudok a gyerekekről. Azt se tudom megállapítani, hogy ő milyen idős lehet. Csak azt látom, hogy kicsi!

-          Elnézést, nem akartunk megzavarni … abban amit csinálsz! – lép mellé a férfi, aztán leguggol, átkarolja a kislányt.

-          Úgy nézek ki, mint aki bármit is csinál? – nevetek rá.

-          Hát, feltételezem, hogy oka van annak, hogy itt vagy, és nem odabent! – a nyakamban lógó kártyára pillant. Gondolom, kitalálná egy hülye is, hogy nem a vécés néni vagyok.

-          Igen … Oka az van, hogy itt vagyok! – helyeselek.

-          Oké, látom nem akarod elmondani! Nem tetszik a koncert?

-          A koncert csodás! Nagyon jó! Tényleg!

-          Akkor?

-          Én csak … Ki kellett jönnöm. Nem éreztem túl jól magam. – a gyomrom kavarogni kezd és mély levegőket veszek, nehogy kipakoljam ide az ebédemet. Az nem lenne egy szép látvány. A hasam kezdtem simogatni, ekkor látom, hogy a férfi most fedezi fel, hogy várandós vagyok.

-          Ó értem! Szükséged van valamire? Tudok segíteni?

-           Nem, köszönöm! Kedves tőled.

-          Egyébként, Tom vagyok! Tom Atkin!

-          Amy Long! – kezet rázok vele.

-          Ő kislányom, Lux!

-          Szia Lux! – szégyenlősen bújik az apjához, de azért mosolyog.

-          Maradhatunk? Ahogy látom nincs társaságod …

-          Jól hangzik! Ha ráértek! Ööö … Meddig tart egy koncert? Úgy általában? Sok van még hátra?

-          Nagyjából egy óra … Talán kicsit több! Vársz valakit?

-          A húgomat és a barátnőjét. Én hoztam el őket, és úgy tervezem, hogy én is viszem haza! – nevetek fel, mire Tom is ezt teszi. Őt utánozva pedig Lux is nevetni kezd. Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy itt ül mellettem egy tökéletesnek látszó apa a kislányával … És az én gyerekeim életéből ez hiányzik majd! Nem lesz apjuk. Pontosabban lesz, mert gondolom, azért látják majd. De mégsem ilyen lesz, mint ők! Nem kergeti majd nevetve. Nem ülteti az ölébe és próbálja nyugton tartani, ahogy most Tom is teszi. Nem hiszem, hogy ilyesmik lesznek az ő életükben.

-          Bocs, hogy ezt mondom, de látom, hogy valami nagyon nyomaszt! Tudom, hogy kb 3 perce ismersz, de … Ha beszélgetni akarsz, akkor csak nyugodtan!

-          Én … Csak azon tűnődtem, hogy … Az én gyerekeim nem ezt érdemlik! – tör ki belőlem sóhajtva.

-          Ezt hogy érted? És várj … Gyerekeid? Több van?

-          Ikreket várok! – mosolygok rá, mire ő bólint, hogy már érti. – És úgy értettem, hogy … Ó ez elég nehéz! Röviden annyi, hogy a férjemmel épp válunk! – a szeme kétszer akkora lesz. Talán nem hisz a fülének. Most azon akadt ki, hogy férjnél vagyok, vagy azon, hogy válunk? Nem tudom.

-          Aha! – motyogja halkan. Egy szőke hajú nő bukkan fel, az egyik ajtó mögül jön. Mosolyog, amikor meglát minket.

12.rész

     

... És egyszer csak azon kapom magam, hogy izgulok. Izgatott vagyok az este miatt! Szent tehén, ez már kezd megijeszteni. Nem nekem kéne izgulni, hanem a lányoknak! Én csak kísérő vagyok. Magamra veszem a ruhát, amit anya ajánlott. Jól nézek ki, tényleg tetszik amit látok! Bár lehet, hogy elvonja a figyelmemet a kissé kerek pocakom! Szeretem ezt a pocakot, mindennél jobban!

*********

- Oké, akkor még egyszer, lányok! – kezdek bele a kocsiban, mire ők sóhajtanak, de engem nem nagyon érdekel – Ha bármi van, szóltok nekem! Telefon van mindenkinél, ha mégis elkeveredtek, ott maradtok, ahol vagytok és azonnal hívtok! Ugye?

- Persze, Amanda!

- Igen, Amy!

- Helyes! Szeretném, ha komolyan vennétek! Elég nagy felelősség van most rajtam. Oké?

- Igen, nyugi! Minden oké lesz!

- Hát azt remélem is! Eleget fizettem azért, hogy tényleg jól menjen minden! – kuncogok. Valójában nem is én fizettem ezt, hanem a szerencsétlen pasi, aki a férjem.

- Jézusom!

- Mennyi ember!

- Na látjátok! Már parkolóhely is alig van, ahogy látom! – morgom kissé pánikolva. De megoldom, mint minden mást is az életem során.

Hamar találok egy helyet, gyorsan beparkolok. Ez lett talán életem legjobban sikerül parkolása. Büszke vagyok magamra. A lányok kezébe nyomom a jegyeket, és a nyakukba akasztják a kis kártyákat, amik azt villogtatják, hogy mi VIP emberek vagyunk! Hű, VIP. Hozzá kellett volna szoknom a rövid házasságom alatt, hogy mindenből a jó és a luxus járt, de ez nem az én világom. Még most is fura, pedig ez csak egy koncert!

- Akkor nyomás! Be a tömegbe!

- ÚR ISTEN, ÚR ISTEN! – ujjonganak és rohannak, mire én kétségbeesetten kapom a táskám és egy gombnyomással zárom le a kocsit.

- Várjatok meg! Én is oda megyek ám!

***********

A tömeg lassan mozgott befelé, és mindenki meg volt bolondulva, amint az őrök a kapukat nyitották. Mindenkit alaposan ellenőriznek, így lassan jutunk csak be. A fura arckifejezéséből meg tudom állapítani, hogy nem helyesli, hogy terhesen jöttem el egy koncertre.

- Hé, ezek muzikális gyerekek lesznek! Időben kell kezdeni a nevelést a jóra! – kuncogok. Hihetetlen, hogy mennyire pimasz vagyok. Azt hittem idővel kinövöm, de egyre csak rá kell jönnöm, ez nagyon is belém van programozva. Amolyan alapfelszereltség.

-Ha te mondod! – forgatja a szemét az őr és leellenőrzi a jegyemet. Mikor mindent rendben talál, már benn is vagyok a két kislánnyal az oldalamon.

- Na lányok! Magatoknál vagytok még?

- Hát … Én alig! Pedig még nem is láttuk őket!

- Detto! – nyögi ki Tess. Feltűnt, hogy szinte egész nap szótlan volt, de ezt betudom annak, hogy felkészíti magát arra, hogy találkozik élete pasijával, aki egy karnyújtásnyira fog énekelni neki –és még több ezer embernek.

- A szabályokat tudjátok … Szóval csak ne csináljatok felfordulást, oké? Ne játsszátok ki a bizalmam. – magabiztosan bólintanak, mire megölelem őket és követjük a tömeget.

 Ez a koncert valami fantasztikus. A második sorban állok – enyhén kitűnve a magasságommal a sok kislány/tini lány közül – és szinte tombolok a lüktető zenére! A dob, akár mikor megszólal, a tüdőm összerezzen. Jó érzés, bár remélem, hogy a gyerekeim is legalább annyira élvezik, mint én. A lányok a két oldalamon pityeregnek már vagy 10 perce, a koncert kezdete óta. Mit meg nem adtam volna annak idején én is egy ilyenért a Backstreer boys-szal! Hát ezt most pótolom a One Directionnal. Bár a zenéjüket csak annyira ismerem, amik a falon átszűrődtek a húgom szobájából, még így is élvezem. Sosem voltam ellene. Bár lehettem volna annyira naprakész, hogy a neten többször meghallgatok párat. Na de mindegy. Carpe diem, Amy! Magasba emelt kezekkel állunk és tombolunk a zenékre, amik csak követik egymást. Néha egy-egy beszélgetéssel megszakítva. De azok is viccesek, legalább olyanok, mint a videók az interneten, amiket láttam. Nem sokkal később eljött, amitől annyira tartottam. Kezdem kényelmetlenül érezni magam. Mint ha a gyerekeim így tiltakoznának, hogy elég volt ebből. Nem akarok bajt, jobb ha kimegyek.

- Lucy! … Lucy! – próbálom megszólítani a húgomat a tömegben és nagy zajban.

- Gond van, Amy? – fürkésző pillantása aggódóvá válik, ahogy látja, hogy az egyik kezem a pocakomon van.

- Nem, csak levegőre van szükségem. Azt hiszem jobb, ha kimegyek! Vigyázzatok egymásra! Később találkozunk!

- Oké! Te is vigyázz magadra! – lőttem felé egy biztató mosolyt és láttam, ahogy Tess mellé lép, megfogja a kezét és bizonyára megosztja vele, hogy eltűnök mellőlük. Szerencsére a második sorból könnyen előre furakodtam magam, és elkaptam egy biztonsági őr figyelmét.

- Elnézést! Kérem! – kalimpálok előtte, észrevesz és közelebb lép.

- Probléma van, Hölgyem?

- Ami azt illeti, igen! Szeretnék kijutni! Lehetőleg gyorsan! – a kezem újra a hasamra tettem, amit ő a szemével követett, és láttam rajta, hogy azonnal felfogja a dolgot. Odalép egy másik férfihoz, mond neki valamit és visszatérnek hozzám. Felém nyújtják a kezüket. Mind a kettőt megfogom, bár lövésem sincs, hogy mit tesznek majd. Határozottan fogják meg a karjaimat és egy laza mozdulattal átemelnek az előttem lévő kordonon. Mintha egy tollpihe lennék, annyira könnyedén tették. Egy pillanatra talán el is ámulok ezen. Aztán az a férfi, akinek először szóltam, továbbra is fogja a karom. Ekkor már rengeteg szempár volt rajtam. Még a színpadról is figyeltek. 

11.rész

"Amit adsz, azt te is visszakapod - noha lehet, hogy onnan, ahonnan a legkevésbé várnád."

Tess szobájában a lányok hallhatóan arról vitatkoztak, hogy a múlt heti koncerten Niall, vagy Harry volt az aranyosabb. Ezt hiszem ebben egyikőjük sem fog engedni. Amikor bemegyek, mind a ketten rám figyelnek, nem húzom az időt, bár fogalmam nincs hogy közöljem ezt.

-          Lányok, csak nem a banda a vita tárgya? – kuncogok

-          Csak nézegettük a koncert képeit a hétvégéről! Olyan sokan voltak! Jó lenne, ha mi is ott lehettünk volna! – mondja kissé szomorkásan Lucy.

-          Hát … Szombaton majd élőben nézitek, nem kell képeket elemezni! – mind a ketten értetlenül néztek rám. A táskámból előkerestem a jegyeket, amit ma vettem át, mielőtt értük mentem a sulihoz. Felmutatom a papírokat, mire ők elsápadva néznek rám, aztán egymásra. Hirtelen a semmiből hangos sikolyok törtek elő. Ugrálnak, visítanak, szinte már fájó a fülemnek a hang, de csak kacagok. Mekkora öröm ez nekik.

-          ÚR ISTEN KONCERTRE MEGYÜNK! KONCERTRE MEGYÜNK! ÁÁÁ! – odarohannak és átkarolnak és már én is ugrálok velük!

-          Bizony, koncertre, velem!

-          Istenem, Amy! Annyira jó vagy! – ujjonganak még mindig. Hosszú percekbe telik mire lenyugodnak.

-          Szóval szombaton koncertre megyünk, csajok! Tess, ettől függetlenül nálunk alszol. Csak előtte kiruccanunk!

Lucy ujjong még itthon is. Anyáéknak már lassan az agyára megy. Apám szerint épp elég lett volna, ha aznap mondom el neki. Most szombatig hallgatjuk, ahogy visszaszámlálást csinál. De engem nem zavar. Ha őszinte akarok lenni, én is várom egy kicsit a koncertet. Ezzel a gondolattal bújtam ágyba, és ma kivételesen Lucy mellettem aludt. Persze egész éjjel képes lett volna csacsogni, de lecsillapítottam, mivel reggel suliba kell mennie. Ó és az még csak hab volt a tortán, mikor felfedezték, hogy ezzel a jeggyel nem csak a koncertre jutunk be, hanem a fiúkkal is találkozunk.

A napok rohamosan telnek és mi egyre izgatottabbak vagyunk. Ma este koncert. Fogalmam nincs mit kéne felvennem. Nem sokszor voltam koncerten. Jobban belegondolva sosem voltam még! Tv-ben meg interneten láttam már, milyen ez, de élőben még nem volt szerencsém. Hű ez eddig eszembe sem jutott.

-          Drágám! – dugja be anya a fejét.

-          Anya! Jó, hogy jössz! – sóhajtok fel szomorkásan – Nem tudom mit vegyek fel!

-          Hát, elsősorban van valami kényelmeset kellene keress, amiben mind a hárman jól vagytok! – elmosolyodom azon, hogy azt mondja ’mind a hárman’.

-          Oké, ezt sejtettem, de … Mégis! Nem akarok tininek kinézni. Felnőtt nő vagyok, aki anya lesz! – húzom ki magam büszkén, vigyorogva.

Anya a szekrényembe bújik és kutakodik egy keveset, aztán egy tökéletesen összeállított szettel bújik elő. Egy leggings és egy laza felső. Azt hiszem kényelmesebb már nem is lehetne.

-          Köszönöm! – ölelem meg szorosan. – Életet mentettél!

-          Örülök! De most megyek, valószínűleg a lányok is ugyan ebben a bajban lehetnek! – nevet rám és átmegy Lucy szobájába. Kihasználva a lehetőséget, uralmam alá veszem a fürdőt. Hosszan zuhanyozok és megmosom a hajam. Szeretem, ha frissen van mosva. Magamra veszem a mackónadrágom és egy bő pólót. Szárazzá varázsolom a hajam és úgy döntök, hogy ma laza hullámokat készítek! Ritkán szoktam, pedig egész jól áll nekem. A hajam babrálásával elvoltam majdnem egy órán át. Amikor a szobába lépek, a lányok teljesen indulásra készen ülnek az ágyamon, szótlanul, vigyorogva.

-          Segíthetek, Hölgyeim?

-          Amy! Mikor indulunk?

-          Lucy, ne hülyéskedj! Még több, mint 3 óra van addig!

-          De hamarabb kell indulni! Rengetegen lesznek! Megint minden jegy elkelt! Nem akarom, hogy hátul nyomorogjak és a kivetítőket nézzem!

-          Hé! Csak nyugi! Azt hiszem elég jól kézben tartom a dolgokat. Csak bízzatok bennem! – rájuk mosolygok, remélve, hogy ettől megnyugszanak. Olyan feszültnek látszanak. Nem gondoltam, hogy ilyenek lesznek.

-          Oké! Bocsi csak nagyon várjuk már!

-          Tudom! Tudom jól! – leülök közéjük és úgy karolom át őket. – Egy kicsit én is várom! – suttogom, mint ha a világ titkát osztanám meg velük. Csak halkan kuncogni kezdenek, aztán szépen kiterelem őket a szobából – De most hagyjatok készülődni! Már így is hárman vagyunk ebben a szobában! – célozgattam a babáimra.

Mikor újra egymagam vagyok, úgy döntök, beteszek egy kis zenét, hogy segítsen a hangolódásban. Nem érdekelt mi szól, csak ne legyen csend. Előveszem a sminkkészletem, ami nem túl nagy dolog. Nem vagyok a sminkelés mestere. Ha Bent el kellett kísérnem valahová, ő mindig szakemberre bízta az ilyesmit. Ennek örültem is. Azt hiszem eléggé elbénáztam volna. Én lettem volna az, akin mindenki röhög. De komolyan, ebben nem vagyok jó. Egy kis szempillafesték, szájfény és azt hiszem már majdnem sok is rajtam a smink. De jelen esetben nem elégedek meg ennyivel. Sápadt vagyok, a szemeim hatalmasak, ahogy a tükörből visszanéznek rám. Mégis mit tehetnék, hogy előnyömre fordítsam ezt? Internet! Ez lehet a megoldás! Hamar bepötyögtem a szavakat, néhány sminktippet keresve. Találtam is, egy számomra is kivitelezhető formát. Néhány trükk, és máris frissnek nézek ki, a szemeim már szépek, nem pedig rémisztőek. Az arcomon egy kevés pír van, így már úgy nézek ki, mint egy egészséges ember! Most már jobban tetszik, amit látok. De a hajam zavar! Ó basszus, muszáj, hogy felkössem, mert egész este dobálni fogom össze-vissza a loknijaimat. Ennyit arról, hogy egy órán át szenvedtem a tökéletes tincsek érdekében.