A hetem nagyon hamar, nagyon unalmasan eltelt. Lucy minden
nap könyörög nekem, hogy beszéljem rá anyát a koncertre. Szegény, nem is sejti,
hogy már alig egy hét múlva ott fogunk állni a közönség első soraiban. Remélem
tényleg minden rendben megy majd. Nem akarom, hogy miattam tönkremenjen a
bulijuk! A lányoknak ez sokat jelent. Én is voltam 13, tudom milyen rajongani
bandákért. Szinte már szerelmes vagy beléjük, pedig még élőben nem is láttad
őket, nem hogy beszélj velük, vagy érintsd őket! Természetesen nekünk még ez is
kijár majd a borsos árú jegyek fejében! Komolyan nagyon királynak érzem magam!
A lányok bepisilnek majd az izgalomtól. Ezen a hétvégén Lucy alszik Tessnél,
így végre egy kis csend is honol a házban. A szüleim elvonultak a szobájukba.
Unalmamban átlopóztam a húgom szobájába. Hogy nem tűnt fel nekem ez a sok
poszter? Mindenhol 1D felírat díszeleg. Talán ez már beteges is lehetne!
Ilyenkor mindig az eszembe jut, hogy olyan, mint ha magamat látnám ilyen
idősen. Persze akkor még nem volt 1D. Ó hogy lett volna. Még fiatalabbak nálam
is! Nézegetem a képeket a falon, és hirtelen azon kapom magam, hogy csak egy
emberre fókuszálok! Ó ugyan … Kinőttem már ebből! Mind helyesek, de nem leszek
egy fanatikus rajongó! Nem engedem meg ezt magamnak. Anya leszek, nem rajongó!
A következő percben már a szobámban ülve a laptopom előtt a videókon röhögök,
amik róluk készültek! Ezek őrültek! A szó legjobb értelmében. Annyira jól esik
nevetni! Kb két hete még nem mertem volna rá gondolni sem, most pedig
felszabadultan kuncogok, akár egy 13 éves. Jesszus,
olyan lehetek, mint a húgom! Ezzel a gondolattal csuktam le a gépem és úgy
döntök, jobb ha alszom egyet.
Ma éjjel is csillogó szempárokról álmodok, ahogy elénekelnek
néhány dalt a hatalmas tömegnek a lábuk előtt. Hihetetlen, hogy mekkora
hatalmuk van a rajongóik felett! De az még hihetetlenebb, hogy én egyre többet
foglalkozom ezzel! Miért álmodok folyton róluk? Bár, ha jobban belegondolok,
sokkal kellemesebb, mint a rémálmaim Benről meg a lotyójáról, ahogy rajtam
nevetnek, és azon, milyen szerencsétlenül jártam. Már nem sírom álomba magam.
Már nem érzem, hogy én vagyok a legselejtebb ember a világon. Na jó, talán ezt
még attól érzem, de kimondottan jobban vagyok, hogy ezek az álmok megszűntek.
És ha ehhez az kell, hogy minden éjjel egy bandáról álmodjak, hát oké. Legyen
így!
A következő hét közepén úgy döntök, elmondom a lányoknak, hogy hétvégén programunk van. Lucyért megyek a suliba és lelkesen felajánlom, hogy Tess-t is vigyük haza. Claire szinte velünk egy időben ér haza a munkából.
- Amy! De jó, hogy látlak!
- Claire! Jól nézel ki!
- Ó ugyan! Csak egy kis smink!
- De remekül áll! Gyakrabban kellene sminkelj!
- Öreg vagyok én ahhoz, Amy! – nevet jókedvűen.
- Ez nincs korhoz kötve! – nevetek vissza rá.
- Köszi, hogy hazahoztad Tessát!
- Igazából azért tettem, mert … Most szeretném elmondani nekik!
- Sok sikert! Készülj egy hatalmas sikoltozásra!
- Úr isten! Ez ennyire komoly? – kuncogok.
- Ne is tudd meg! De hát mindenkinél van ilyen korszak, nem igaz?
- Ó persze! Én sem voltam másképp!